Dream Theater

Érdekes műfaji megjelöléssel illeti a Heavy Metal Guiness könyv ezt a zenekart. Egyfelől a techno-rock skatulyába teszi őket 1988-ban, másrészt nem jelzi, hogy más néven már korábban is működtek, sőt felvételt adtak ki. Ez a felületesség a folyamatosan stílust váltó zenekar későbbi megítélésben gyakran visszaköszön, egyben a hivatalos ítészek tanácstalanságát is jelzi. Nem tudnak mit kezdeni a jelenséggel, mert általában nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ők elképzelik és jósolgatják.

Márpedig a nemzetközileg is rangos bostoni Berklee College Of Music diákjait soha nem érdekelte, mit firkálnak róluk. Miután a középiskolában egymással megismerkedő John Petrucci gitáros, John Myung bőgős, Mike Portnoy dobos elképzelését örömmel fogadta régi sulihaverjuk, Kevin Moore billentyűs, már nem volt akadálya, hogy egy ismeretlen dalnokkal Majesty néven 1986-ban elkészítsék első, négy felvételt tartalmazó demójukat. Egy évvel később bevonták a műveletbe Charlie Dominici énekest, akinek orgánuma Geddy Lee (Rush) és Rick Emmet (Triumph) hangja közötti árnyalatot testesítette meg. Mivel a Majesty feliratot egy los angelesi társulat már lőtte magának, ettől kezdve Dream Theater néven bontottak új vitorlát.

Az első meglepetés 1989-ben csapja arcul a rockvilágot, amikor a When Dream And Day Unite című, szinte teljesen kiforrott zeneművet leteszik az asztalra. A kritika kóstolgatja, hasonlítgatja a Push, a Saga, a Queensryche, a King Crimson és a Genesis világához, ugyanakkor kénytelen elismerni, hogy a meglehetősen összetett kompozíciókonc belüli számtalan ütemváltás sajátos bevetése új védjegyet szabadalmaztatott. Petrucci főleg a Rush hasonlatot nehezményezte, ő inkább a Nice, Kansas, és az Emerson Lake and Palmer világát érzi magukhoz közelebb. Az eltérő szemlélet oka, hogy a kritikusok egy része nem, vagy csak felületesen ismeri a régi nagyokat, ezzel együtt a német Metal Hammer a lemezt beválasztja a 80-as évek legjobbjai közé, egyben 1989 kiemelkedő alkotásának tartja.

Ami a kritikusokat illeti, a jövőben is többször keményen melléfognak. A MH az által is nagyra tartott zenekart három évig meg sem kérdezi, miközben leszólja az új énekessel - James LaBrie ex-Winter Rose, Coney Hatch - készített Images And Words albumot. Ezidőtájt az újság a Black Sabbath Dehumanizer lemezének bűvöletében él, ám az idő bebizonyította, hogy úgy a Sabbath mint elfogult magasztalói ezúttal rossz lóra tettek, és Dream Theater-t elkaszáló véleményükkel is magukra maradtak. Felvizezett, listaorientált műnek tartották, kiszámított, megtervezett, unalmas autópályához hasonlították, James LaBrie-t pedig kevésbé látványosnak nevezték elődjéhez képest. Az Another Day csodás szaxofonbetétjének célorientált titulusa már nem ízlés, hanem rosszindulat kérdése. A Pull Me Under zeneisége és a Wait For Sleep zseniálisan szép zongorajátéka a rock klasszikusai közé tartozik, ami pedig az éneket illeti, Deminici óriási torok volt, de hiányzott belőle az az érzelmi adottság, amit LaBrie a bölcsőből hozott magával.

Az első interjút csak 1992 októberében olvashattuk a német Metal Hammerben. Ekkorra kiadót, menedzsmentet, ügyvédeket és mint tudjuk énekest váltottak. Ez utóbbit csak másfél évi kutatás után találták meg ráadásul nem is odahaza, hanem Kanadában. Portnoy szerint Domicinihez hasonló torkokkal tele volt az ország, ám, olyan zenész, aki hosszútávon tekinti munkaadójának és társának a zenekart, már ritkán akad horogra. Persze ezt az időrabló keresgélést és kényszerszünetet kiadójuk megunta és felmondta szerződésüket, bemutatkozó lemezüket is kivonta a forgalomból. Ekkorra az intellektuális progresszív rock megnevezést aggatták rájuk, ami nem a legjobbkor jött, hiszen ennek a műfajnak éppen leáldozóban volt a csillaga.

Ennek ellenére a lemez 300.000 példány eladása után - később túllépte a félmilliót - megjelent a Billboard listájának 66. helyén, amit LaBrie annak tulajdonított, hogy az emberek igenis igénylik a tartalmas, érzelemmel teli zenéket. Az albumhoz két klipet forgattak - Pull Me Under, majd Take The Time -, ezek kislemezen is megjelentek, a közönség pedig kezdte megszokni a nem ritkán tíz perces, összetett szerzeményeket

Két stúdiólemezük után – hirtelen - egy live EP jelent meg a nevük alatt. A felvételek a rangos londoni Marquee klubban készültek 1993. április 23-án, a minőség kifogástalan, az újságírók mégis azt feszegették, hogy miért nem tudtak még várni ezzel a koncertkiadvánnyal. Portnoy logikus válaszában arra hivatkozott, hogy a bemutatkozó CD-ből nincs utánnyomás, maguk pedig nem jutottak jogilag a felvételek birtokába, ezért legalább ilyen módon, két felvétel erejéig visszautalhatnak a kezdeti időszakra. Arról nem is szólva, hogy így már össze lehetett hasonlítani Domicini és LaBrie képességeit, stílusát. A kérdésre, hogy tapasztalt muzsikusként miért nem segítenek másoknak, válaszukban az időhiányra panaszkodtak. Portnoy is csak annyit mellékest vállalt, hogy az 1995 augusztusában Japán készített videó vágási munkálatainál segédkezett, illetve barátnője Meanstreak névre hallgató zenekarának stúdiófelvételeinél téblábolt.

Az 1993-ról szóló, éves német MH olvasói listáján már megjelentek a csapat tagjai. A legjobbak kategóriájában a 9., a basszisták között Myung a 10., a dobosok között Portnoy a 3., a legjobb dalok között a Pull Me Under 10., a legjobb koncert/turné esetében 7. helyet érték el. A hallgatóság és az amerikai Iemezvásárlók tömege felülbírálta a kritikusokat. Ezek után az év vége felé ismét véleménynyilvánításra kaptak lehetőséget a 'Művészet, vagy eladhatóság?' elsőbbségének örök témakörében. A Dream Theater számára nem kérdéses a minőség elsődlegessége, ám a későbbiekben pontosan ennek változását hányták a szemükre. És eljött a harmadik - általában meghatározónak tartott - stúdióalbum megjelenésének ideje (94), miután az időrabló turnék után végre belekezdhettek a műhelymunkába. Annyi felvételt készítettek, hogy még a 75 perces Awake CD-re sem fért rá mindegyik, a 22 perces Change Of Seasons erről is lemaradt. Noha Lie-hoz maguk is készítettek klipet, a koncertek és turnék átkának tartják a home videókat. Véleményük szerint annak idején azért voltak tömegek a koncerteken, mert az emberek számára ez volt az egyetlen lehetőség a zenészekkel való találkozásra. A videó ezzel szemben házhoz szállította a zenekarokat, a klipekhez pedig le kellett rövidíteni az öt percnél hosszabb felvételeket. Annyi megjegyzés engedtessék; meg, hogy sem a Iegtökéletesebb videó, sem a DVD nem képes visszaadni egy koncert eredeti hangulatát. Pusztán emberi lustaságról, kényelemről van szó, amit egyre kevesebben akarnak feláldozni.

De nézzük mit tartogatott ez a harmadik stúdiós dobás, amelyet Portnoy jelképesen az 1993-ban elhunyt példaképének, Frank Zappának ajánlott. Egy biztos, a csapat az Images And Words dallamorientált világából a még inkább összetettebb és brutálisabb megszólalás felé vette az irányt. Az akusztikus The Silent Man ugyan kissé lazább a többinél (A belőle forgatott klipet egy bajor farmon vették fel a szabadban, miközben a hőmérő csupán +3 fokot mutatott, úgy, hogy mindenki fagyoskodott.), az igazi dallamosságot azonban csak a Lie és a Lifting Shadows Off A Dream képviseli. A zseniális zongorajátékkal indító hét perces záródokumentum, a Space-Dye Vest Kevin szerzeményeként jelzi, hogy a billentyűs milyen irányzatban gondolkodott. A zenekar számára készített, hat felvételt tartalmazó demoját ugyan értékelték a többiek, ám alkalmatlannak tartották a Dream Theater számára. Kevin ekkor elbúcsúzott tőlük, hogy átadja helyét, az Alice Cooper zenekarában is megfordult Derek Sherinannak.

1995. január 31-én már vele adtak koncertet a londoni Ronnie Scott Klub alig 400 látogatója jelenlétében, ahol a rock örökzöldjeit játszották. Ezek közé tartozott a Perfect Strangers (Purple), Achilles Last Stand és a The Song Remains The Same (Zeppelin), továbbá tíz perces egyveleg, amelyben többek között a Carry On Wayward Son (Kansas), valamint a Bohemian Rhapsody (Oueen) részletei is hallhatók. A koncertfelvételeit kiegészítették a 22. perces, már korábban említett és a stúdiólemezekről lemaradt, immáron hat éve formálódó A Change Of Seasons tétellel. Erre jött az akadékoskodó szabványkérdés, hogy hová lett a rock spontaneitása? A riporter egy kissé el volt tévedve, ugyanis a világban mindennek át kell esni a fejlődés különböző szakaszain, következésképp a zenekaroknak is. A kezdeti tapasztalatlanság mindig az indulók privilégiuma, aki ezen túljutott, annak feljebb kell lépnie. Portnoy hasonlóképp gondolkodik, ezt az EP-t különben is kitartó barátaiknak készítették, a többi meg nem érdekli. Ezt követően egy álló esztendeig nem foglalkozik velük Európában a rock média, meg is indulnak, a találgatások, hogy LaBrie-t kirúgták, a cégük is felmondott, stb. Ebből annyi igaz, hogy az Elektra nem engedélyezte számukra új stúdióalbum megjelenését, mivel az Awake fele olyan példányban fogyott mint az Images, ráadásul olyan turnészerződést akartak velük aláíratni, amelyben minden költség és felelősség a zenekart terhelte volna. Ezt nem vállalhatták és inkább leálltak 1997 első negyedére. Nyáron végre zöld utat kaptak - ekkor már a Warner kiadótól - és őszre megjelenhetett a várva várt lemez, a Falling Into Infinity. A német Metal Hammer kritikusa fanyalog, neki jobban tetszett az Awake keménysége, mert a csapat ezúttal túl sok dallamot vitt a munkájába. Morgását csökkenti az a beismerés, hogy az amerikai tömegekhez csakis így lehet közelíteni, az lmages sikere is ezt bizonyította, a kiadó nyomására sem véletlenül kellett bevonniuk a műveletbe a jeles dalszerző Desmond Childot (You Not Me) Több stílusba is belekapnak, így a Peruvian Skies Metallica-s, a hangulatos Hollow Years Sting Fragile jellegét veszi át, a Lines In The Sand gitárszólója kimondottan jazzes, az Anna Lee Pink Floyd jellegű, egyben az egyetlen igazán zongora uralta felvétel. A kritikus valóban igazat mondott, amikor a headbanger táborra gondolt, mert ez nem az ő lemezük.

Ezt a véleményt aztán átveszi a sajtó és már arról cikkeznek, hogy a Dream Theater is behódolt a kereskedelmi szemléletnek. Olyan semmitmondó zenészek mint a német Groben Popen és kizárólag a látvány miatt érvényesülő Dimmu Borgir tagjai mondanak lesújtó véleményt erről a magas színvonalú zenéről. Szégyen a nyilatkozókra nézve. A D.T. természetesen nem értett egyet ezekkel a véleményekkel, nem kívánt az egyre brutálisabb zenei világba beszállni, ellenkezőleg, legmélyebb érzelmeit hozta felszínre, Portnoy ezért is emlegette saját kedvenceit, a The Dark Side Of The Moon (Pink Floyd) és a Sergeant Pepper (Beatles) albumokat. Tagadja, hogy az amerikai média kedvében akartak volna járni, mert az eleve lehetetlen. Olyan mélyre süllyedt, hogy oda már nem Iehet követni, ott kizárólag a kislemez számít, albumokkal nem foglalkoznak. Petrucci és Portnoy azért érezhette, hogy valami nem kerek az album körül, mert a billentyűs Jordan Rudesss és Tony Levin, társaságában Liquid Tension Experiment néven szóló művelettel kezdtek bíbelődni. Jordan közreműködése a Dream Theaterbe történt beépülésével végződött, ami azért nem meglepő, mert eredetileg is ő lett volna Kevin Moore utódja.

Ezek után megint csak két esztendő múlva kapnak szót a nagyobb lapokban, ám ekkor ismét felkapják őket. Az öt hónap alatt megkomponált Metropolis Part 2. a legmagasabb pontszámot kapja a kritikusoktól, miközben Portnoy egy; a lemezhez kapcsolódó filmen töri a fejét. Elképzelhető, hiszen két részből álló, kerettörténetes lemezről van szó, amelyben a főszereplő, Nicholas egy hipnotizőr segítségével hipnotikus álomba merülve éli végig korábbi napjait. A zenekar tagjain kívül női énekes eleveníti meg egykori szerelmét, gospel kórus színesíti a hangszerelést. A többnyire 8-12 perces tételek, noha nem kezdő zenehallgatók számára készültek, egyes 'szögelős" ütemei ellenére is tele vannak kivethető melódiákkal - Through Her Eyes, vagy a zongorás One Last Time -, emberi megnyilvánulásokkal, teljesen hiányzik belőlük a csupán gépies döngetés, brutalitás. Ha helyenként át is siklanak a Metallica területére - Beyond This Life -, ezek csak pillanatokig tartanak.

Ekkor már belátják, hogy hiába volt tele a Falling potenciális, tömegek számára befogadható, sikervárományos számokkal, nem futott be egyik sem. Akkor a kiadónak engedtek, most a maguk útját járták, sőt a 13 perces Home-ot választották kislemeznek, még ha le is kellett faragniuk öt percesre. Noha az időközben beindított L.T.E. leállt, mivel három tagja amúgyis a DT soraiban muzsikált, Portnoy továbbra is nyughatatlan és a Spock's Beard énekes Neal Morse, a Marillion basszer Pete Trewavas és a Flower King gitáros Roine Stolt társaságában igyekszik nyomulni. Stílusukat tekintve a Pink Floyd, Beatles, Yes vonalat követik, öt számot tartalmazó, 75 perc terjedelmű Iemezüket 2000 márciusára tervezték megjelentetni. Az új évezred első évében koncertlemezzel lepték meg barátaikat Live Scenes From New York címmel. A szeptember 11-i megjelenést azonban megzavarta a World Trade Center elleni támadás, a borítón ugyanis lángoló new yorki égbolt volt látható, amit természetesen kegyeleti okokból sem hagyhatták annyiban. Az üzletekből visszarendelték a kihelyezett példányokat, bár még így is jutott néhány a rajongók birtokába, és amelyek azóta 120 dolláros áron cserélnek gazdát. Az eset a Dream Theatertől függetlenül jól jelzi, hogy a mégoly jelképes, ám erőszakos jelenetek olykor a valóságban is lejátszódhatnak.

2002 januárjára beígérték az új stúdió albumot és ha igaz, akkor minden eddiginél keményebb feladat elé állítják a zenebarátokat. Ha valaki nem tudta volna megemészteni a hosszú kompozíciókat, most a dupla anyag mindössze hat felvétele között egy 40 perces (!) összefüggő szerzeménnyel is találkozhat. Ez már olyan foka a zenének, amely bizonyára nem mindenki számára befogadható, miközben a zenésznek is óriási kihívás, hiszen a színvonalat, a feszültséget majd háromnegyed óráig megtartani, csak a legjobbak képesek. Ráadásul előzetes demókat sem készítettek. Jellegét tekintve Petrucci szerint visszatérés első két albumuk, a When Dream és az Images világához. A kísérlet azért is dicséretes, mert a Dream Theater ezzel a lépésével kihívást intéz a teljes igénytelenség irányába húzó tendenciák ellen. Hasonlóképpen dicséretes mindaz, amit eddigi másfél évtizedes pályafutásuk során megalkottak. Soha nem engedtek a színvonalból és ha időnként el is mozdultak az öncélú, szinte már-már követhetetlen improvizációk és ütemváltások irányába, minden lemezükön megszólat az emberi hang, és a ZENE. Amikor 1998. június 6-án Magyarországra látogattak, volt szerencsém a Rockinform részére interjút készíteni James LaBrie-vel. A nyári hőségben órás késéssel Athénből érkező társulat tagjaként is közvetlenül, nyugodtan válaszolt a kérdésekre Megemlítettem a Falling CD Just Let Me Breathe szövegében hallható 'empTv' szójátékot, amely ötletes utalás az MTV ürességére (empty=üres). 'Ez a csatorna üres kvízjátékok, bugyuta szerelmi történetek szintjére süllyedt, amelyben már nincs helye a zenekarok többsége számára.' - válaszolta Ietörten. Amikor arról kérdeztem, hogyan tartja formában hangszálait, következőket felelte:'Ha úton vagyunk, alkoholt nem iszom, csak dzsúzokat, nem dohányzom, gyümölcsöt eszem és állandóan tornáztatom a hangszálaimat. Mindenképp fegyelmezetten kell élni a cél érdekében. A Dream Theater egy 'tiszta' zenekar, tagjai nem isznak, nem narkóznak, még ha olykor lazítanak is egy kicsit.' Receptnek nem rossz.